A műszaki értelmiség helyzetelemzése, kitörési pontok keresése, szakszervezeti feladatok

.

A 2008-es évben a folyamatosan romló gazdasági környezet és a jelentős részben hisztériával megspékelt pénzügyi válság, az átgondolatlan megszorító intézkedések, a tartalmában és kivitelezésében egyaránt amatőr ?reformok? feleslegesen feszültségeket keltő, érthetetlen, megmagyarázhatatlan és szinte feloldhatatlan helyzetek tömegét eredményezték és eredményezik a magyar reálgazdaságban. A szakszervezetek folyamatos tiltakozása ellenére a kormányzat és a munkáltatók meghatározó hányada saját vétkes tehetetlensége és tévedései negatívumait most a ?válság?-gal magyarázza és annak minden anyagi terhét a dolgozókra igyekszik hárítani. Az ?öngondoskodás? jól hangzik ugyan, de csupán annyit jelent, hogy az állami közfeladatokat (egészségügy, oktatás) egyre kevésbé szándékozik/képes finanszírozni a kormányzat. A korrupció virágzik, a felelősségrevonás a feltárt esetekben rendre elmarad, vagy csak névleges.

A jelen és jövendő nyugdíjasaira sem a ?gondtalan évek? várnak, hiszen a mostani befizetések elszivárognak, s egyébként is a nyugdíjalapok világszerte óriási veszteségeket voltak kénytelenek elszenvedni. Ennek következtében a belátható jövőben biztosan továbbra is reálbércsökkenés, adó és áremelések, fokozódó létbizonytalanság várnak a dolgozókra, a jelen és jövendő nyugdíjasaira.

Az értelmiségi munkavállalók helyzete is jelentősen romlott, egyre nagyobb szerepet kapnak sorainkban az egyéni túlélési stratégiák. Tragikusnak érezzük, hogy a szolidaritás hiánya ill. jelentős gyengülése miatt a munkahelyi, lokális, országos (szakszervezeti) közösségekre is inkább a széthúzás ill. a közömbösség vált jellemzővé. Ennek okai a nem is olyan távoli múltban gyökereznek. A rendszerváltás diszkrét bája mára végleg a múlt ködébe veszett, az álmok szertefoszlottak.

1990 óta felnőtt és jó esetben munkába állt egy új, közösségekké nehezen szervezhető generáció, amelynek tagjai kétkedve hallgatják, hogy volt olyan idő Magyarországon, amikor nem lehetett ceruzaelemet kapni, csak protekcióval (?a pult alól?), és még WC papír is örökösen a hiánycikkek terjedelmes listáján szerepelt. Mert ez a létező szocializmusnak nevezett formáció sajátja volt. A fizetés kevés volt, az emberek egyik napról a másikra éltek és ez sajnos manapság sincs másképpen, megspékelve még egy jó adag létbizonytalansággal és néha kilátástalansággal. Mert ez meg a nálunk létező kapitalizmus sajátossága. Árú most van bőven, igaz ezeknek jelentős része a gazdag országokban eladhatatlan olcsó bóvli, de mivel a reálkeresetek még mindig a húsz évvel ezelőtti szinten vannak, ezért a ?kosárból nem mindenki egyaránt vehet?. Mert a bérfelzárkóztatás bizony elmaradt.

Még mi is történt makroszinten az elmúlt közel húsz év alatt? Az állami vagyon (azaz mindnyájunk vagyona) javarészt eltűnt, pontosabban eladták és magánkézbe került. Többségében mélyen áron alul, az okokat és a kivitelezés etikátlan módozatait ismerjük. Vélhetően külföldi tőkések kezében van a magyarországi termelőeszközök döntő többsége, akik termelnek is vele és a nemzeti össztermék java részét, 80-90%-át produkálják. A haszon egy részét néha újra befektetik és ennek mi, itt élő állampolgárok nagyon tudunk örülni. Az újságok szalagcímekben közlik, hogy egy dúsgazdag multinacionális ismét negyven újabb munkahelyet teremtett és jutalmul sokmilliós (milliárdos?) állami támogatást is kapott.

Aztán még az is történt, hogy sok-sok pénzt is kaptunk külföldi bankoktól, igaz hitelként. Több az adósságunk, mint amikor még vagyonunk is volt.

Országvezető nagyjaink többször nyilvánosan értekeztek arról, hogy most a tudásalapú társadalmat kell építeni, ezért azután szép számmal képeztünk kommunikációs és médiaszakembereket (nem lebecsülve ennek fontosságát sem) csak éppen szakmunkásból és jó mérnökből van hiány, úgyhogy most már a hőn áhított ?működőtőke? sem nagyon akaródzik idejönni, mert nincs kellő számban és minőségben megfelelően képzett munkaerő, mint ezt számos gyakorlati esetben halljuk és tapasztaljuk. Addig mondogatták egyes félművelt politikusaink, hogy az állam rossz tulajdonos, meg rossz gazda, hogy mára a sok ?hatékonyságfokozó reform? után (vagy éppen azért) nagyjából így is lett. Az ifjúság (az új munkaerő) képzéséért, neveléséért, ill. az átképzésért hivatalból felelős kormánytényezők nem állnak a helyzet magaslatán, de még a középszintet sem érik el sem elképzeléseikkel, sem gyakorlati tevékenységükkel. És hol vagyunk még az új munkahelyeket teremtő programok megalkotásától és működtetésétől!

Ez a nem túl rózsás helyzet egyben új kihívásokat jelent a közeli jövőben is a szakszervezeti munka szempontjából. Kritizálni persze könnyű, ezért most hagyjuk azt, hogy ki (ill. milyen álom) is halt meg s nézzük mennyi az örökség! Azaz próbáljunk pozitívan gondolkodni és lássuk most mit lehetne/kellene csinálni.

Először is ne adjuk fel, ne essünk apátiába, gondolkodjunk, mondjuk el a véleményünket és próbáljunk tanácsot útmutatást adni. Munkahelyi szinten is, nemcsak valami magasan trónoló okosságközpontban szülessenek elképzelések és javaslatok. Hátha kivételesen valaki odafigyel és talán hasznosít valamit a mondandónkból. Ez első tanácsnak és későbbi munkamódszernek ez mindenképpen jó lesz. Kövessük ill. vegyük át a jó példákat, azaz küzdjünk és közben maradjunk szolidárisak, megértőek nemcsak mikroközösségi, hanem vállalati, iparágazati, sőt országos szinten is. Ez nem egyszerű, de ha már az élet szakszervezeti sorsot szánt nekünk érteni fogjuk miről is vagyon szó. Legyen ez a második tanács.

A továbbiak megvilágításához menjünk egy kicsit vissza az alapokhoz és beszéljünk kicsit a hatalom, a tőke, a profit, meg az érdekképviseletek viszonyáról és sajátságairól. A hatalom legyen mondjuk az állam, a cégtulajdonos, az érdekképviselet meg legyen a szakszervezet ill. az üzemi tanács. Az összes szereplő egyetért abban, hogy profit az kell, méghozzá minél több. Az állam ebből szedi az adót, a tőkés a haszonért fogott bele a dologba, a munkás meg sok fizetést akar kapni. Tehát a profitot szeretjük. Kell-e ez minden áron, mármint a profit? A tőkés válasza igen, még az állam is inkább igent mond (kell az adóforint mindenképpen), a szakszervezetnek már tiltakoznia, de legalábbis nagyon figyelnie célszerű. Nem kell magyarázni miért. Azt biztosan mondhatjuk, hogy igazán erős érdekellentét mégis elsősorban a profitosztozkodásnál kezdődik. Mert a szakszervezet sok béremelést akar kiharcolni, a tőkés meg semmit (keveset) sem akar adni. Ez így életszerű. Jó lenne, ha az állam inkább a dolgozók (szakszervezetek), állampolgárok pártján állna. Sajnos a tőkenyomás most és itt olyan erős, hogy ez az államocskának még egy közepes multinacionális vállalattal szemben is bajos. Pláne, ha nem is akarja, mert jelentős kormánytényezők is gazdasági érdekeltségeik miatt személyükben ellenérdekeltek. Az elmúlt pár év történései azt mutatják, hogy magát baloldalinak deklaráló kormányzat is olyan intézkedések sorozatával ?büszkélkedhet?, amelyek egy erősen jobboldali kormányzás esetén sem lennének a szakszervezetek részéről igazán emészthetőek. Gondoljunk csak a ?harminchat órás rendelet? eltörlésére ill. a munkaügyi perek költségmentességének megszüntetésére. Összefoglalóan mondhatjuk azt, hogy egyenlőre az álmok világába tartozik a bizakodás, amely most a munkavállaló-barát törvények és intézkedések megalkotására apellál. Számunkra sok munka és kevés eredmény prognosztizálható. Ennek ellenére a szakszervezeteknek kötelessége tiltakozni, javasolni, küzdeni, nem belenyugodni a korábbi jogok folytonos megcsonkításába.

Most még fontosabb napi feladattá vált a szakágon belüli és általános kapcsolatépítés, mert csak így lehetséges a problémák feltárása és a bajok orvoslása, egymás segítése. Mivel munkáltatói jogokkal (sokszor nagyon korlátozottan), csak igen kevés cégalkalmazott van felruházva, ezért az általunk képviseltek köre meglehetősen széles és a dolgozói problémák is hasonlóak. Mindenkit érint a gázáremelés és az infláció ill. reálbércsökkentés. Ráadásul a szakszervezet nem csak a tagokat képviseli, a Kollektív Szerződés, a bérmegállapodás mindenkire vonatkozik! Fontos feladat előzőek miatt is a közép és magasabb szintű vezetők meggyőzése: cégérdek a munkabéke és a szakszervezettel való korrekt kapcsolat. Értelmiségi tagjainkkal már eddig is számos helyen sikerült ebben a tekintetben is előrehaladást elérnünk. Használjuk ki a helyzetet a kollégák megnyerésére és szervezésére (every cloud has a silver lining- mondja az angol, de mondhatjuk magyarul is: minden rosszban van valami jó is), legyen ez a harmadik tanács.

Ismétlésként még néhány gondolat: mindig fontosnak tartottuk és tartjuk az állandó figyelemfelhívást az innováció-barát szakmai környezet szükségességére, a szakképzés (szakmai és szakszervezeti) és a nyelvtanulás lehetőségére és bővítésére. Szakszervezeti érdek is, hogy a versenyképességet ne az alacsony bérekkel biztosítsák a hazai vállalatok, hanem innovatívabb termékekkel és magasan képzett munkaerővel. Ne legyünk öt-tíz éven belül a betanított ill. segédmunkások országa! Ettől való félelmünk azért nem indokolatlan, mert nálunk manapság súlyos szakmapolitikai hibák miatt sok minden fordítva történik. Míg a gazdaságilag sikeres országokban, sokszor jelentős állami beavatkozással jellemzővé vált, a szellemi munka felértékelődése, a munkaerőpiac átstrukturálódása, a magasan képzett technikusok és mérnökök arányaiban egyre nagyobb mértékű foglakoztatása, Magyarországon, mint ezt fentebb már megjegyeztük, a szakképzés (szakmunkásképzés, mérnökképzés) visszaszorult és számos olyan munkahely található, ahol a csökkenő foglalkoztatás mellett is szakemberhiány van. (A magyar államnak ugyanakkor nem szabad megfeledkeznie a számában most még egyre növekvő képzetlen munkaerőről sem, a módszerek ismertek a világban pl. Indiában, tessék tájékozódni és programokat indítani!)

A globalizációs nyomás az elmúlt években világszerte tovább fokozódott. A negatív hatások ellen csak összefogással a kisebb közösségek (vagy akár egy ország) érdekvédelmének fokozásával és a nemzetközi szakszervezeti kapcsolatok erősítésével lehet védekezni. Megjegyezzük a mostani kormányzat ebben a tekintetben sem áll a helyzet magaslatán (ld. fentebb: a "reform"-ok jelentős része az állami felelősségvállalás megszüntetését és egyértelmű piacosítást jelent, ami legtöbbször nem az emberek, hanem a tőke érdeke ld. egészségügy, oktatás). A következőket már tíz évvel ezelőtt is leírtuk, azóta is mindenhol elmondjuk, mint ahogyan most is tesszük:

A jelenlegi hiperkompetitív piaci viszonyok között a gazdaság legfőbb erőforrása a képzett emberi munkaerő, a kreatív munkavégzésre való képesség

Az már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy nálunk munkavállaló-párti kormány ill. párt igazából nincsen vélhetően nem is lesz, s legfeljebb szavakban és a választási ígéretekben jelenik meg a bérből és fizetésből élő magyar állampolgár, no meg amikor adózni kell. Pedig végül is matematikailag ez a termelő réteg, a lakosság mintegy tizede biztosítja a maradék 90 százalék megélhetését is! További gond, hogy sajnos döntéshozó politikusaink között igen kevés a képzett műszaki értelmiségi, sőt munkavállalóként sem szereztek meghatározó tapasztalatokat s így (a külföldi követendő példákat is figyelmen kívül hagyva) nem ismerik fel a képzett munkaerő előbbiekben vázolt és jövőnket meghatározó jelentőségét.

Ezért a Műszaki-értelmiségi Bizottság szorgalmazta és szorgalmazza, hogy nem öncélúan, hanem mindnyájunk érdekében, társadalmi nyomás lehetőségeit felhasználva, törekedni kell arra, hogy a műszaki értelmiség munkalehetőségei bővüljenek, képzettsége és képességei jobban kamatozhassanak és érdekei a jövőben a jelenleginél sokkal jobban érvényesüljenek. Az értelmiségi munkavállalók érdekvédelme szempontjából ismételten felhívtuk és felhívjuk a figyelmet a fekete és szürke munkaerő alkalmazásának veszélyeire, a legális munkavállalók kizsákmányolásának fokozódására (ingyen túlmunka munkahelyen, otthon, hétvégén szabadidőben), pályaelhagyás problémájára (a drágán kiképzett munkaerő a nagyobb kereset miatt külföldre távozik vagy szakmai szempontból érdektelen munkát végez) valamint a terjedő távmunka problémakörére is.

Végezetül a helyzet miatt elérkezettnek és szükségesnek látszik az idő a közvetlen szakszervezeti parlamenti képviselet megteremtésének elérése érdekében legalább a kezdő lépéseket megtenni. Ennek részleteire jelen írásban nem térünk ki, napirendre tűzését mindenképpen indokoltnak tartjuk.

Készült a Műszaki-értelmiségi Bizottság 2008 december 12-i megbeszélésén elhangzottak alapján .